A világra többé-kevésbé nyitott emberként nézegettem, esetenként röhögcséltem a hordófelületnyi színpadon álldogáló srácokon, többnyire kínomban, ahogy azt a kínlódva megszült poénok kiváltják. A műfaj korunk egyik jellegzetes előadási módja, amelynek keretében fellépő humoristák általában civilek, polgári személyek akik soha nem jártak színi iskolába. Azaz nem részesültek szakirányú képzésben. Azaz olyanok, akik vélt vagy valós tehetséggel amolyan hályogkovács módon próbálnak viccesek lenni, jópofákat mondani, humoros vénával közelíteni közéleti témákhoz, egyáltalán a témához, ami – mint tudjuk – többnyire a földön hever. A stand up comedy műfajában erre azonnal jönne valami olyasféle poén, hogy biztosan beba..tt, mint állat.
Na, ezzel van nekem bajom. Az öncélú trágársággal is, persze, de sokkal inkább azzal a veszéllyel, amelyet a képzetlenség által kategorizált szubkultúra jelent. A „humorizmus” ugyanis roppant nehéz műfaj, a petárdaként robbanó sziporka sokszor izzadságos munka eredménye. De főképp alapos tárgyi tudásból fakadó közéleti érzékenységet feltételez, ami nélkül csak felszínességre telik, trágárságra, elcsépelt fordulatokra, romboló módon ízlésalakító folyamatokra.
A pillanatok alatti sztárcsinálás, az értékelvűség lefokozásának eszközével van dolgunk. Olyan folyamattal, amely képes kialakítani a világgal gyanútlanul ismerkedő fiatallal, hogy csak csábos mosoly és mély dekoltázs kell egy tévés műsorvezetéshez, géppuskaszerűen pattogó bazegelés a humorfesztivál tapsviharához. A kommersz úthengerével van dolgunk, és nem könnyű meggyőzni gyermekeinket arról, hogy akár félre is lehet állni a nagy dübörgéssel közlekedő jármű elől. Azt mondani – a többséggel véleményével dacolva –, hogy stand up, és tűnés az agyamból.
Még akkor is, ha esetenként akadnak egészen jó poénok is. Olyanok időkre emlékeztetők, amikor vért izzadtunk egy jó dumáért, amelyen legalább elmosolyodik az a lány.