Valami nincs rendben nálunk. Valami nagyon nincs rendben. Az nincs rendben, hogy mondvacsinált okokkal be lehet tiltani egy menetelést, egy békés tiltakozó megmozdulást. És az sincs rendben, hogy ezért a vásárhelyieket büntetik. Mert gondolkodjunk – mi volt előbb? A székely vértanúk, vagy a székely szabadság napja? Előbbi 161 éve, utóbbi kettő. Mert a székely szabadság napja a marosvásárhelyi székely vértanúk kivégzésének emlékére meg helyszínén született. Kvázi.

Hosszú évtizedeken keresztül Vásárhelyen – a Székelyföld fővárosának is mondták! – nem emlékezhettek az emberek 1854. március 10-re. Török János, Gálfi Mihály és Horváth Károly postaréti kivégzésére. Aztán eljött a fordulat... és utána sem emlékeztek. Ugyanis a magukat a magyarság érdekvédelmi szervezetének nevezők Vásárhelyen nem tartották fontosnak emlékezni a vértanúkra. Olyat is hallottam a román parlamentben magát magyarnak tartó embertől, hogy nem is annyira fontos rájuk emlékezni, fontosabb a pesti ’48-as forradalom kitörésének emléke. A magyarság olyan parlamenti képviselője mondta ezt, aki itt született, a vértanúk városában. Neki... lehet, hogy az. Nekünk ez a fontosabb. Minden évben öt nappal a kivégzés évfordulója után, 15-én felhágtak a vértanúk sírjára, lobogót lengettek, jelszavakat és észt osztottak, közben meg eszükbe sem jutott, hogy vértanúk sírján, emlékén tapodnak. De attól még így volt. Aztán pár éve megtört a jég. Nem a hivatásos érdekvédelmi szervezet, egy másik jött rá, hogy Vásárhelyen illik, kell emlékezni a székely vértanúkra. És emlékeztek. Úgy tűnt, a dolgok a helyükre kerültek. Tavaly, a 160. évfordulón még inkább úgy tűnt. Március 10-ét kinevezték a székely szabadság napjának. És ezzel minden nagyon rendben volt. Az idén jött a hideg zuhany. Nem lesz emlékezés, ha menetelés nem lehet. Miért kavarják a dolgokat? Miért büntetik a becsületes vásárhelyieket, akik igenis szoktak és szeretnének emlékezni a vértanúikra? Mert azok az övéik, immár elválaszthatatlanul, még akkor is, ha Bágyon, Martonoson vagy épp Teleken születtek. Halálukkal, áldozatukkal lettek vásárhelyiekké. Na meg úgy is, hogy Török János a Kollégium tanáraként itt oktatta a magyar ifjakat.

Félreértés ne essék – fontosnak tartom a székely szabadság napját. De vásárhelyiként legalább annyira fontosnak a vértanúkra való emlékezést. A két dolog nem ugyanaz, ezért nem is volna szabad összemosni. És ezt a nem-vásárhelyiek nehezen értik. Az olyan nem-vásárhelyiek, akiknek az ősei nem tagadták meg, hogy a vértanúk elemésztésére meszet adjanak, az olyan nem-vásárhelyiek, akiknek az ősei nem vittek titokban, életük, szabadságuk kockáztatásával virágot vesztőhelyre a kivégzés után még évekig. Azzal sem érthetek egyet, hogy „egyenként bárki elmehet egy szál virággal meg gyertyával az emlékműhöz március 10-én” – reggeltől estig –, mert ’89 előtt is halottak napján elmentek a vásárhelyiek, volt olyan, hogy tízen-tizenöten, sőt ötvenen is ott voltak. November elsején! A világításról hazafelé menet. Nem március 10-én! Persze igaz, elmehet bárki. De miért nem lehet hivatalosan, szervezetten, tömegesen emlékezni? Már nem is annyira fontos, mint 2014-ben volt?

Nézem a beszterceieket és irigylem őket. Február 24-én elmentek a szász-evangélikus temető katolikus részében levő emlékművükhöz. A történelmi egyházak lelkészeivel, annyi magyarral – öreggel, fiatallal – amennyi épp van a városban, hogy emlékezzenek a 413 évvel ezelőtti tragédiára. Arra, hogy 1602. február 24-én Básta generális zsoldosai lemészároltak több száz székely-magyar besztercei várvédőt. Emlékeztek és fogták egymás kezét. Nekik lehet.