Éveken át valamilyen fura, nyomasztó csend uralta tavasztól őszig a tömbházak közötti szűk teret. Ahol tizenöt-húsz éve havonta betörtünk egy-egy ablakot véletlenül focizás közben, és a felcsavart matekfüzetekből készült „bermángolyók” beborították a járdát, vagy késő estébe nyúlóan üvöltöttük, hogy „csiporkatörés”, valahányszor bújócskázás közben összetévesztettük a barátokat, ott némaság lett az úr. Anno soha senki nem szólt ránk, a szülők, szomszédok is tudták, hogy az átpörgött nap után a négy fal között nem marad energiánk sipítozni.

Ez megváltozott. Mintha kiesett volna egy generáció, sokáig épp csak mutatóban láttam gyereket az udvaron. Otthon bezzeg hallottam, amint a játékkonzolon és számítógépen végzett sikertelen „küldetések”, elvesztett FIFA-meccsek és félresikerült Need for Speed-kihívások után hangosan válogatott szitkokat szórtak egy-két válaszfallal arrébb.

Idén újabb fordulat állt be. A nyomasztó csend a gyermekhangok hiánya volt – erre jöttem rá, amikor csengő kacajok, rég elfelejtettnek hitt kiszámolók szűrődtek fel a lakásomba. Kinéztem az ablakon: tucatnyi tíz év körüli gyerek bújt elő a kaptárból, labdázva, szökőspárgázva, gumizva, kockázva.

Majd jött egy dübörgő férfihang. Tulajdonosát valószínűleg kevésbé töltötte el örömmel a gyerekzsivaj: mindenkit hazautasított. Ismét csend lett. Csak másnapra mertek előbújni a kicsik, s színes krétával pingálták tele a járdát. Antihősünk nem tétlenkedett: az udvaron termett, mit képzeltek magatokról, taknyos kölykök kérdéssel elüldözte őket. A harmadik nap után, amikor az „ijesztő bácsi” a talpalatnyi zöld fűben rúgott pehelykönnyű plasztiklabdát felmarkolta és eltűnt a tömbház zord folyosóin, ismét tartós némaság állt be. Egyetlen szülő sem panaszkodott, kérte számon az önjelölt regulázót. De ha még egyszer visszakényszeríti a virtuális térbe azokat, akiknek „hús-vér” barátságra, közvetlen interakcióra, friss levegőre és rengeteg mozgásra van szükségük, én fogom megtenni.