Ötszázezredik kérelmezőként csütörtökön Böjte Csaba ferences szerzetes és édesanyja, Böjte Julianna letette az állampolgársági esküt.

Az időpont kiválasztása persze szimbolikus is. Tegnap, december 5-én, ha nem lett volna ez az eskütétel, akkor 2004. december 5-re kellett volna csupán emlékezzünk.

Emlékeztünk persze így is. Már van annyi történelmi rálátásunk a történtekre, hogy kijelenthetjük: az akkori népszavazás hiba volt. Hiba volt kiírni eleve, rossz volt a feltett kérdés. Óriási felelőtlenség volt ebből a témából pártpolitikai ügyet csinálni. Egy felelősebb nemzetpolitikával megspórolhattuk volna az akkori megrázkódtatást.

De ma már más világ van. Ma már nem kérdés, hanem tény, hogy a Magyarország mai határain kívül élő magyarok nemcsak kulturális, hanem közjogi értelemben is a magyar nemzet részei. S mint ilyenek, joguk van tényszerűen is beleszólni abba, hogy ki irányítja ma az ország házából és a kormányhivatalokból a nemzet sorsát annak boldogulása érdekében és azért, hogy még egy ekkora sokkot soha többé ne kelljen ez a nemzet elszenvedjen.

Mert elég volt. Elég volt Trianonból, elég volt az önpusztító december 5-ökből. Elég volt a gyászból, elég volt a boldogtalanságból. Meg kellene tanulnunk végre élni.

Néhány napja Végel László vajdasági születésű, Kossuth-díjas író így fogalmazott a Népszabadság (!) legutóbbi Hétvége mellékletének Magyar tandráma című írásában: a több mint kétszázezer potenciális vajdasági magyar választópolgár „egyik része felvette a magyar állampolgárságot, a másik része nem. Ettől függetlenül mindannyian a magyar nemzet tagjai. Az új állampolgárok egy része érzelmi okokból vállalta ezt, a másik részét egzisztenciális megfontolások késztették erre (…). Azoknak, akik érzelmi okokból kérelmezték a magyar állampolgárságot, egy része nem vesz részt a választásokon, mert úgy gondolja, hogy nem dönthet olyan kérdésekben, amelyeknek következményeit nem viseli. A másik része viszont azt gondolja, hogy nem másodrendű állampolgár, tehát joga van szavazni. A nézetek különböznek, de nem mondható, hogy egyik jobb magyar, mint a másik.”

Attól tartok, Végel László kifelejtett a felsorolásból egy harmadik nézetet: ha az új állampolgár komolyan gondolja, hogy közjogi értelemben is immár a magyar nemzet része, akkor hozzá kell járuljon a nemzet boldogulásához azáltal is, hogy segítséget nyújt vezetőinek kiválasztásához. Hogyan is szól az állampolgársági eskü, fogadalom szövege? „Magyarországot hazámnak tekintem. (…) Hazámat erőmhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelően szolgálom.” Sokunk számára hazánk országgyűlési választásain részt venni nem jog, hanem egyenesen kötelesség: képességemnek megfelelően ezzel tudok most hozzájárulni a haza boldogulásához. Ettől függetlenül az is igaz, amit Végel László megállapít: a vajdasági – erdélyi, kárpátaljai, felvidéki stb. – magyar akkor is a magyar nemzet része, ha felveszi az állampolgárságot, akkor is, ha nem, s nem több vagy kevesebb magyar attól függően, hogy részt vesz a választásokon vagy sem. Kilenc évvel ezelőtt ilyen mondatok azért nemcsak a Népszabadságban, hanem általában véve a magyar közéletben nem hangozhattak volna el anélkül, hogy a kételynek legalább egy szikrája fel ne merüljön. Ha ma a legnagyobb baloldali napilapban tényként kezelik ezeket a megállapításokat, akkor látszólag mégiscsak van végre egy olyan nemzeti minimuma most már a magyarságnak, amelyet a külhoniak is sajátjuknak érezhetnek. S ez talán legalább olyan hatásos gyógyír a trianoni, december 5-ei sebekre, mint a külhoni magyarság állampolgársági szintű intézményesítése.